Csak beszélgettünk. Eredetileg üzleti kapcsolatnak indult. De elrontottuk. Túl jól kijöttünk. És már a világot váltottuk meg, de a stratégia befejezése csak rendre lemaradt a napirendről, mire lejárt az időnk. 

Bár fokozatos volt, de talán akkor fordult át minden, amikor ezt történt. Lelkesen rajzoltam az agytérkép (leánykori nevén: mindmap) buborékjait, hogy a hosszúlépéseink mellől a levegőbe szórt ötletszilánkjainkat kétségbeesetten rögzíteni próbáljam egy valamelyest struktúrált(nak gondolt) rajz-káoszban. Aztán valamelyik véleménykifejtős-meghallgatós-ellentmondós témánál azt mondta, hatással van rá, a mi együttműködésünk. Ahogy kommunikálunk. Ahogy kifejezem magam, és ahogy meghallgatom. Észrevette magán, hogy amióta közösen dolgozunk, higgadtabb és objektívebb az egyéb kapcsolataiban. Abban, amiben hosszú évek óta ugyanazt a mintát ismételte. 

Bárkitől is jön, ezt minden alkalommal elnémít. Mert egyszerre örülök, hogy megérkezett hozzá és élvezheti - és értékeli, másrészt viszont mert nem értem, és TÉNYLEG   N E M   É R T E M. Hogy nem csinálok semmit, de tényleg semmit, magamat adom, mindig ugyanazt a szerepet hozom, és nem is veszem észre. De ha ez ennyire mentes az erőfeszítéstől, vajon miért megy mégis ritkaságszámba? Jó dolog persze egyedinek lenni, de nem lehetne inkább, hogy ez legyen az alap? És ezen felül legyen mindannyiunknak valami, amiről megjegyeznek, amivel kitűnünk? 

Ilyenkor ránézek a pohár másik felére, arra, amelyik már tele van, és arra gondolok, ez az ember, akinek ez számít, és jelent valamit, majd lehet, hogy a saját környezetével is máshogy fog viselkedni. És majd ők is az övékkel. És a környezetük környezete is az ő környezetével. És majd akkor egyszer ez egy nagyon szép világ lesz.

Meg már most is szép, mert vannak, akik észreveszik, hogy ez van, ez fontos, és hogy ez jelent valamit.